azon gondolkoztam el, hogy vanugye ez a "hiú" szavunk. ami, ha bárkit megkérdezünk, hogy mitis jelent az hát,  ugye egyértelműen olyan magyarázatot fog adni, hogy "önmagával és a külsejével túl sokat foglalkozó/mindenkinek tetszeni vágyó egyén"

nadeugye, kine ismerné (ha máshonnan nem, akkor a legendás legyetek jók, ha tudtok c. olasz filmből) azt a szókapcsolatot (vagy mit), hogy "minden hiúság" - na, és ez ugye elég valószínű, hogy a fenti jelentést takarná, nemigaz?

szóval, hogyan is van ez?

A J: 1. 1372 u./ ’üres | valamitől mentes; (↑); 2. 1372 u./ ? ’tétlen; 3. ’érvénytelen | eredménytelen; 4. hiábavaló | haszontalan; 5. 1539 ’balga; 6. 1794 ’tetszelgő, tetszeni vágyó; Sz: ~ság 1372 u.| ~ságos 1456 k. | ~sul [meg~] | ~sít~ [meg~] 1829/ hiúsíttatott meg sz.

Szófajváltásos szóhasadás. ⊗ A hiu (eredeti ’üresség, űr’ jelentésben) szóból keletkezett. A szóvégi, illetve szó belseji v-hez vö.: hévizál, hivalkodik. A melléknévi jelentés igen korán, már az ősmagyar korban kialakulhatott. A 2–4. jelentés az eredeti 1., az 5. és 6. a 4. alapján fejlődött ki.1.

namostanakkor van itten az üres, meg vana tetszeni vágyó. ésa második az elsőből alakult ki (najó, a hiábavaló közvetítésével). namostan nekem egy kicsit azért sántít. mégis, hogyan? mert az olyan ember, aki hiú, az egyben üres is, merthogy a magávalfoglalkozás nem tartalmas tevékenység? hááát...

nemtom, valahogy azok a szavak, amik nem idegenszavak (azaz nem lehet egyből következtetni a másnyelvű eredetére, azoknak a származása mindig olyan "homályos". azaz vagy nem logikus (valamiféle magyarázatot próbáltak gyúrni hozzá), vagy "nem ismert".

valószínűleg tehát az eredeti, magyar(?) szavaink csakúgy lettek, egyszercsak.